Elég ramatyul indult a reggelem: a téli kabátomat - működőképes zipzár hiányában - nagy bőszen gomboltam be, amikor a középső gombja kilőtt, mint egy szovjet rakéta... Remek, akkor ma fázni fogok. A felső gombot összeillesztve indultam útnak, de még előtte gyorsan lecseréltem a fülhallgatómon a pamacsot (napok óta próbálkozom, hogy jól szóljon a samu fülhallgatóm és ezért hajlandó vagyok a lakásban megtalálható összes pamacsot kipróbálni), szóval feltettem a tönkrement skullcandym pamacsát, tudva, hogy ez biztosan tökéletes lesz, jól fog szólni, érzem egyszerűen! Hogy is ne szólna tökéletesen, amikor is ugyanezzel a pamaccsal a skullcandy tökéletesen illeszkedett a fülembe. Útnak indultam tehát a középső gombom nélkül, de az új pamaccsal a fülhallgatómon, próbáltam sietni, mert késésben voltam.
Amint kiértem a kapun, szabaddá váltak kezeim (nyit-zár-kulcseltesz-kapubehúz), már babráltam is a fülessel. Zene elindít, mosolyog, süt a nap, majd egy ilyen bakelit-lemez-lekeverés-hang az életem filmjében: a fülhallgató nem illeszkedik. Azért olyan óriási probléma ez számomra, mert ha nem passzol a fülembe, akkor olyan szépen tud szólni a zene, mint amilyen csodás a hangja egy szegedi gyári hegedűnek...
Szóval madárcsicsergős-napsütéses reggelemben gyalogoltam kijelölt stoppos helyem irányába, megálltam az út szélén (na nem mint egy prosti, hanem mint egy kultúrált stoppos) :) , majd egy percen belül meg is állt egy áruszállító járgány. Ne kérdezd mi, nem tudom. Nagy fehér és valami kaját vagyis inkább kajaalapanyagot szállíthatott. Az rendben van, hogy egy személygépjárműt illik felismerni külsejéről, de egy nagy fehér téglatestet nem hiszem... :)
A fickó, 45 éves forma, nem igazán tűnt elégedettnek az életével. Van egy 20 éves fia, aki informatikus, és ahogy a szavaiból kivettem, nem igazán életre való. Konkrétan a sztori úgy hangzott, hogy a kimosott ruháit az ágyra teszi az anyukája, amit a srác áttesz a székre, majd ha a székbe akar ülni, akkor vissza az ágyra, és így tovább... Tehát nem a szekrénybe. Az nem megy. Nem tudom, fura volt az is, ahogy beszélt róla (nem igazán áradt belőle sem a szeretet, sem a büszkeség), pedig végülis egy 20 éves informatikusról van szó, aki dolgozik, ez manapság szerintem nem kis dolog. Sok olyan embert ismertem, aki csak azért tanult tovább, mert anyu-apu úgyis fizeti és addig sem kell dolgoznia.
Egyébként az utunk a János Kórházhoz vezetett, a következő kiszállítási pontja volt az a kedves sofőrömnek.
Szóba került a külföldi munka, említettem neki, hogy szívesen kimennék, talán lehetőség is lenne rá, majd mesélni kezdett a hugáról, aki jelenleg New Yorkban él az amerikai hamburgerreklámarc-férjével, akihez csak a zöldkártyáért ment hozzá, és szép összeget fizetett. Ez jó pár éve történt, azóta egymásba is szerettek és most boldogan élnek. Az 50 kilós, magas, magyar lányka és a 130 kilós, alacsony, amerikai fickó. A szerelem nem ismer határokat. :)
A lány egyébként angol tudás nélkül ment ki, először Írországba, majd Angliába, végül az USÁban kötött ki. Van, akinek bejön, van akinek nem. Igazából talán talpraesettség, lendület és leginkább szerencse kérdése a dolog.
A Nagyhíd utáni szakasznál eléggé kezdett beállni a forgalom, így elköszöntem csütörtöki vezetőmtől, hálásan megköszöntem, hogy felvett, majd a Kelemen László utcánál kiszálltam.
Egyre többet gondolkodom azon, hogy milyen furcsák ezek a napi-ismerettségek. 20-30 percet együtt megyek valakivel, akivel beszélgetek. Érdekes megfigyelni, hogy ki mit ad ki, mibe enged belenézni egy idegent és milyen képet fest a másikról. Apró történetek a világ embereitől. Ilyenkor eszmél rá az ember arra, amit egyébként tud, csak nem annyira foglalkozik vele: minden ember individuum és minden embernek megvannak a saját fontos problémái. Ami lehet, hogy másnak semmiségnek tűnik, de az ő helyében ő is sokat foglalkozna vele. Minden csak azon múlik, hogy hogyan éljük meg a problémákat: bajnak vagy kezelendő feladatnak tekintjük-e azokat.
Lehet, hogy ma túl sokat gondolkodom.... :)
